A 2012. évi Giro d'Italia 3. szakaszán a tavaly elhunyt Wouter Weylandtra emlékezik a mezőny. És a TOURázzunk blog is.
Nem pont egy éve történt. Május kilencedike volt, arra a napra esett tavaly a Giro d’Italia harmadik szakasza. Egy teljesen átlagos sík szakasznak kellett volna lennie, mezőnybefutó, amit Cavendish vagy Farrar vagy bármely más sprinter nyer, akinek éppen jobban kijön a lépés, vagyis hát a tekerés. Nem is nagyon figyeltem a szakaszt, csak a végén az eredményeket. Hogy szokás szerint majd amint lehet, a blogra rögtön feltegyem.
Aztán valaki írt a blog Facebook oldalára, hogy volt egy csúnya bukás, egy nagyon csúnya. Rutinszerűen kerestem az információkat, mégis ki és hogyan járt pórul, bukás kismillió van, durva is, olyan is, hogy kórházba kell szállítani a versenyzőt, olyan is, hogy elveszti az eszméletét. De amikor nekiálltam utánajárni, mi is történt, már benne volt a levegőben, hogy valami nagy baj van. A twitteren, e virtuális közösségi térben feszülten figyelte a kerékpáros világ, hogy milyen hír érkezik Olaszországból. Hogy megkönnyebbülten fellélegezhetünk-e végre. Emlékszem, akkor is azzal a régi jó, aktívan kerékpározó (bár nem profi bringás) barátommal próbáltam beszédbe elegyedni, aki már vagy fél éve makacsul nem szólt hozzám, én pedig időnként megpróbáltam meggyőzni arról, hogy adja fel ezt az elhatározását. Ültem a gép előtt, figyeltem twitteren az eseményeket, és időnként neki pötyögtem a csevegőablakba, hogy valami nagy baj történhetett.
Aztán megérkezett a bejegyzés, amit senki sem akart, hogy igaz legyen. Hogy a Giro vagy a Leopard –Trek hivatalos csatornája volt-e, már nem emlékszem, csak arra a pillanatra, mikor felfogtam, hogy egy kondoleáló üzenetet olvasok (mély együttérzésünk Wouter Weylandt családjával ebben a nehéz pillanatban, stb). Meghalt. Ennyit írtam a kis csevegőablakba, ahol persze ezután sem érkezett válaszüzenet. De már nem érdekelt. Leírtam a szót, és teljesen kiborultam tőle. Egy huszonhat éves belga srác miatt bőgtem, akit talán magamtól fel sem ismertem volna a mezőnyben, de a neve folyton idegesített, mert mindig utána kellett néznem, hogyan is kell leírni helyesen. Hát most megtanulta egy életre.
Aztán valahogy meg kellett fogalmaznom a hírt, továbbítanom, átadnom, feltennem a blogra. Nekem, a „médiumnak”, az információ átadónak továbbítanom kellett azok felé a hírt, akik tőlem várták. De hogyan? Végül nyert a rutin, és elkezdtem írni a legfontosabbakat, ma délután a Giro d’Italia harmadik szakaszán.... majd megkerestem a megfelelő képet, képszerkesztőben áttettem fekete-fehérre, és vártam, hogy mindazokat, akiket el kell, hogy érjen a hír, tényleg el is érjen. Felülkerekedett a rutin, a precizitásra való kényes törekvésem, hogy mindent helyesen adok-e át, pontosan közvetítek-e.
Akkor se láttam, azóta se láttam semmit az esetből. Nem is akarok látni belőle semmit. Pedig ez még csak a kezdet volt, a kerékpársport fekete éve nem érte be egy halálesettel. Pár héttel később jött a hír, hogy egy otthoni balesetben életét vesztette Xavier Tondo. Kegyetlen vicc a sorstól. És egyik halál értelmetlenebb, mint a másik. Hogy Mauricio Soler bukását ne is említsem, aki bár túlélte, de valószínűleg egy életen át magán viseli annak az esésnek a következményeit, a járásán, a beszédén, ahogy eltorzul az arca az erőlködéstől.
Wouter Weylandt halála azon a harmadik szakaszon furcsa kábulatban tartotta mind a kerékpáros mezőnyt, mind engem is a magam privát életében, még napokig. A versenyző halála okozta sokk persze idővel átváltozott, és annak a végtelen szomorúságnak adta át a helyét, hogy az én „néma leventémnek” (emlékeztetőül: a válaszok nélküli csevegődoboz) még annyit sem mondhatok, mert minek: ha kerékpározni indulsz, vigyázz magadra nagyon, nagyon.
A kerékpársport számomra elsősorban a történetekről szól. Történetek győzelemről, vereségről, a versenyzők folyamatos önmagukkal küszködéséről, na meg a múltról, a hőskorszakról, a sportág helyéről az európai mentalitástörténetben. A nagy sztorikról. S tavaly május kilencedike óta a nagy sztorik palettáján, bár senki sem akarta, ott van ez az olaszországi történet is.
Erre a történetre és főszereplőjére emlékszik a mezőny a Giro d’Italia 2012. évi programjának 3. szakaszán. Azon a harmadik szakaszon, melyet 2010-ben Wouter Weylandt nyert meg, s amelyen 2011-ben lényegtelenné vált, hogy ki ért elsőként célba, mert az lett iszonyúan fontos, kit veszítettünk közben el.
A sors pedig csatolt a történethez még egy keserű slusszpoén. 2011. szeptember 2-án megszületett Alizée, Wouter Weyland kislánya.
Pethő Anita
