Ki ez a bohém zsolnai srác? Miért olyan fontos az országúti kerékpársportnak?
Számodra melyik versenyzőtípus a szimpatikusabb? Aki a szélesebb nyilvánosság kizárása mellett, gyakorlatilag "titokban", csakis mindig az év egyetlen versenyére készül, ahol aztán rezzenéstelen arccal végrehajtja, amit a fülére mondanak, vagy az a sportoló, akit egész évben láthatsz, aki mindig minden helyzetben odateszi magát, mert ez az élete értelme, akkor is ha elbukik, ha kudarcot vall, akkor is, ha végül úgy adódik, hogy hülyeséget csinál?
Én az utóbbira tenném a zizim!
Az országúti kerékpársportot kedvelő szélesebb magyar közönség gyakorlatilag a kilencvenes évek közepén alakult ki, amikor az Eurosport végre magyar nyelven is közvetítette a legfontosabb versenyeket. Éppen hogy beletanultunk a szokásokba, kezdtük megismerni ennek az igencsak különleges sportágnak a hagyományait, amikor egyszer csak ránehezedett erre a szimpatikus, ízig-vérig európai sportágra egy marketing szempontból mesterségesen felépített, jellegzetesen amerikai szupersztár egója. Lance Armstrong már teljes morális megsemmisülése (2012 ősze) előtt is többet ártott a sportágnak, mint használt azzal, hogy egy a sportág hagyományaitól, szokásaitól teljesen idegen énmárka-építési stratégiát akart ráerőltetni erre a közegre.
S hogy miért kezdtem ezt a posztot ővele?
Mert a szélesebb, vagyis azon rajongói réteg számára, amely már nem a versenyekért, hanem egyetlen egy idolért, szupersztárért van oda, azóta sem volt hozzá fogható mértékű népszerűségnek örvendő bringás a nemzetközi elit mezőnyben. Akár a Schleck fivérek, akár Alberto Contador, Ivan Basso, Alejandro Valverde, Vincenzo Nibali, Fabian Cancellara, Tom Boonen, Jens Voigt, Mark Canvendish stb, mind-mind "csak" a kerékpársport keretein belül számítanak hírességnek.
Az utóbbi időszakban egyetlen egy ember volt képest ezeket a kereteket áttörni, és egy olyan szintű népszerűséget szerezni, ami már sokkal többről szól, mint a kerékpársport, ez az illető pedig Peter Sagan. Csakhogy Sagan több szempontból sem olyan, mint Armstrong volt.
Kezdve azzal, hogy Sagan nem összetett menő. Bármennyire is reménykednek titkon ilyesmiben azok a rajongók, akik nem igazán akarják beleásni magukat a kerékpársport belső működési rendszerébe, csupán csak szimplán imádni akarnak valaki különleges egyéniséget, ki kell mondani, Sagan nem fog soha Tour de France-t nyerni. Ő az a típus - félig sprinter, félig egynapos menő -, akit a nemzetközi szakirodalom puncheurnek nevez.
Mindazok, akik nem csupán a Tour de France-t, esetleg még a másik két háromhetes versenyt követik nyomon, hanem aktív szemlélői a tavaszi egynapos klasszikusoknak (de legalább az "Emlékműveknek" nevezett leghíresebb versenyeknek), tudhatják jól, mit jelent ez a kifejezés, ennek Peter Sagan a prototípusa. Nem véletlen, hogy eddig mind az öt alkalommal, amikor részt vett a Tour de France-on, megnyerte a zöld trikót. Mert ahhoz, hogy ennyire domináns legyen ebben a diszciplínában, ahhoz kell azt is, hogy jól bírja a dimbes-dombos szakaszokat, és a kisebb emelkedőkkel záruló etapokon is ott legyen az élmezőnyben.
Ahogyan például tette azt az idei Tour de France 3. szakaszán (ha itt lett volna Valverde, persze kicsit más lett volna a finálé forgatókönyve, de mint tudjuk, a sportban nincsen ha). Vagy éppenséggel 2015-ben, amikor a 14-16. szakaszokon - 2. kategóriás emelkedők ide vagy oda - , kulcsfontosságú szerepet játszott a szakaszok végkimenetelében.
És nem az azévi őszi richmondi világbajnokságon, hanem több, mint valószínű, hogy azon a bizonyos 16. szakaszon vált igazi szupersztárrá. Amikor egy kegyetlenül balszerencsés szezon csúcspontján, több tucatnyi második, harmadik negyedik hellyel, és alig egykét szakasz- vagy versenygyőzelemmel a háta mögött egy őrült lejtmenetben üldözte a szakasz folyamán élen haladó Ruben Plazát, de végül nem érte utol, és másodikként a célvonalon áthaladva A Wall Street farkasa kultikussá váló mellkasütögető mozdulatát mutatva jelezte, hogy nem adja fel.
Peter Sagan klasszikus csodagyerek. A legenda szerit gyerekkorában egy hiányos felszereltségű "utcai" kerékpárral is képes volt versenyt nyerni. 2008-ban junior világbajnok lett mountain bike-ban, krosszkerékpárban korosztályos világbajnoki második helyet ért el, miközben a junior Párizs-Roubaix elsőségét is begyűjtötte. Az egyébként a fiatal tehetségek felkarolásában az átlagnál is jobban teljesítő Quick Step nézte ki magának először, és alkalmazta stagierie-ként ("gyakornokként"), és ennek megfelelően versenyezhetett 2009 őszén a profi mezőnyben. A belga klubot azonban nem győzte meg, és ha az akkori Liquigas-Duomo nem lép közbe, és nem ajánl neki profi szerződést, akkor lehet, hogy abbahagyta volna az egészet. De az olaszok jó időben és ügyesen léptek közbe, és egy olyan karriert indítottak el, amire joggal mondhatjuk most így kb féltávon is, hogy jelentőségében vetekedni fog a nonpluszultra Eddy Merckx pályafutásával is.
Mi Sagan titka?
Bizonyos értelemben ő egy tök átlagos, közvetlen közép-európai srác, aki még angolul sem tud profi szinten kommunikálni. Nem pózol, nem affektál, nem akar kétségbeesetten, kényszeredetten különlegesnek látszani. Ő ösztönösen lóg ki a sorból, bármit csinál, az biztos, hogy vicces lesz, bohókás, fura, különleges. Nem "celeb", nem mesterséges híresség, hanem egyéniség, akinek van mire, mint teljesítményre büszke lennie.
És akkor a másik fontos komponens: a teljesítmény. Épp azért, mert olyan versenyzőtípus, amilyen, őt gyakorlatilag egész évben látjuk versenyezni. Az emberi gondolkodás már csak ilyen: valószínűleg emlékezetesebbek Sagan második helyei. Az európai gondolkodást pedig sokkal inkább izgatja a sziszifuszi embertípus, azaz az, aki folyton elbukik, de csak azért is újra és újra megpróbálja, így Peter Sagan, akit kismilliószor láttunk kudarcot vallani, miközben messze átlagon felüli teljesítményt nyújt (lsd még a World Tour ranglista pontszámokat) mindig is sokkal izgalmasabb "karakter" lesz, mint azok, akik csak egy-egy versenyen állnak rajthoz, pont azon, amelyet 99%, hogy meg is nyernek.
És a kudarcokhoz, a jelképes bukáshoz tartozik az is, ami az idei Tour de France 4. szakaszán történt vele. Aki folyton, a legkülönfélébb helyzetekben hajlandó megmérettetni magát, az valószínűleg időnként hibázik is. Másodpercek töredéke csak egy reflexszerű, de következményeiben rossz mozdulat. Ő elfogadta, hogy ez a Tour de France nélküle megy tovább, a rajongóknak is el kell(ene) ezt fogadni.
Annyi más verseny van még az évben! Annyi izgalmas befutó! Ki látta az idei Milánó-Sanremót? Na ugye! Sagan idén 27 éves, 7 éve profi. Még nagyjából ugyanennyi benne van a pakliban. Sok szenzációs győzelmet, és még több - mert egyénisége erre predesztinálja - látványos kudarcot fogunk még megtapasztalni a részéről. És ettől lesz ő igazi kerékpáros (!) szupersztár, akkor is, ha az egyik verseny zsűrije azt mondja, bocsika, te most egy dobásból kimaradsz.
A cikk Pethő Anita szellemi tulajdona. A cikk szerző neve és eredeti forrás feltüntetése nélküli (után)közlése TILOS.
Kapcsolat: pethoa . blogok @ gmail . com
aniandkiado @ gmail. com
Én az utóbbira tenném a zizim!
Az országúti kerékpársportot kedvelő szélesebb magyar közönség gyakorlatilag a kilencvenes évek közepén alakult ki, amikor az Eurosport végre magyar nyelven is közvetítette a legfontosabb versenyeket. Éppen hogy beletanultunk a szokásokba, kezdtük megismerni ennek az igencsak különleges sportágnak a hagyományait, amikor egyszer csak ránehezedett erre a szimpatikus, ízig-vérig európai sportágra egy marketing szempontból mesterségesen felépített, jellegzetesen amerikai szupersztár egója. Lance Armstrong már teljes morális megsemmisülése (2012 ősze) előtt is többet ártott a sportágnak, mint használt azzal, hogy egy a sportág hagyományaitól, szokásaitól teljesen idegen énmárka-építési stratégiát akart ráerőltetni erre a közegre.
S hogy miért kezdtem ezt a posztot ővele?
Mert a szélesebb, vagyis azon rajongói réteg számára, amely már nem a versenyekért, hanem egyetlen egy idolért, szupersztárért van oda, azóta sem volt hozzá fogható mértékű népszerűségnek örvendő bringás a nemzetközi elit mezőnyben. Akár a Schleck fivérek, akár Alberto Contador, Ivan Basso, Alejandro Valverde, Vincenzo Nibali, Fabian Cancellara, Tom Boonen, Jens Voigt, Mark Canvendish stb, mind-mind "csak" a kerékpársport keretein belül számítanak hírességnek.
Az utóbbi időszakban egyetlen egy ember volt képest ezeket a kereteket áttörni, és egy olyan szintű népszerűséget szerezni, ami már sokkal többről szól, mint a kerékpársport, ez az illető pedig Peter Sagan. Csakhogy Sagan több szempontból sem olyan, mint Armstrong volt.
Kezdve azzal, hogy Sagan nem összetett menő. Bármennyire is reménykednek titkon ilyesmiben azok a rajongók, akik nem igazán akarják beleásni magukat a kerékpársport belső működési rendszerébe, csupán csak szimplán imádni akarnak valaki különleges egyéniséget, ki kell mondani, Sagan nem fog soha Tour de France-t nyerni. Ő az a típus - félig sprinter, félig egynapos menő -, akit a nemzetközi szakirodalom puncheurnek nevez.
Mindazok, akik nem csupán a Tour de France-t, esetleg még a másik két háromhetes versenyt követik nyomon, hanem aktív szemlélői a tavaszi egynapos klasszikusoknak (de legalább az "Emlékműveknek" nevezett leghíresebb versenyeknek), tudhatják jól, mit jelent ez a kifejezés, ennek Peter Sagan a prototípusa. Nem véletlen, hogy eddig mind az öt alkalommal, amikor részt vett a Tour de France-on, megnyerte a zöld trikót. Mert ahhoz, hogy ennyire domináns legyen ebben a diszciplínában, ahhoz kell azt is, hogy jól bírja a dimbes-dombos szakaszokat, és a kisebb emelkedőkkel záruló etapokon is ott legyen az élmezőnyben.
Ahogyan például tette azt az idei Tour de France 3. szakaszán (ha itt lett volna Valverde, persze kicsit más lett volna a finálé forgatókönyve, de mint tudjuk, a sportban nincsen ha). Vagy éppenséggel 2015-ben, amikor a 14-16. szakaszokon - 2. kategóriás emelkedők ide vagy oda - , kulcsfontosságú szerepet játszott a szakaszok végkimenetelében.
És nem az azévi őszi richmondi világbajnokságon, hanem több, mint valószínű, hogy azon a bizonyos 16. szakaszon vált igazi szupersztárrá. Amikor egy kegyetlenül balszerencsés szezon csúcspontján, több tucatnyi második, harmadik negyedik hellyel, és alig egykét szakasz- vagy versenygyőzelemmel a háta mögött egy őrült lejtmenetben üldözte a szakasz folyamán élen haladó Ruben Plazát, de végül nem érte utol, és másodikként a célvonalon áthaladva A Wall Street farkasa kultikussá váló mellkasütögető mozdulatát mutatva jelezte, hogy nem adja fel.
Peter Sagan klasszikus csodagyerek. A legenda szerit gyerekkorában egy hiányos felszereltségű "utcai" kerékpárral is képes volt versenyt nyerni. 2008-ban junior világbajnok lett mountain bike-ban, krosszkerékpárban korosztályos világbajnoki második helyet ért el, miközben a junior Párizs-Roubaix elsőségét is begyűjtötte. Az egyébként a fiatal tehetségek felkarolásában az átlagnál is jobban teljesítő Quick Step nézte ki magának először, és alkalmazta stagierie-ként ("gyakornokként"), és ennek megfelelően versenyezhetett 2009 őszén a profi mezőnyben. A belga klubot azonban nem győzte meg, és ha az akkori Liquigas-Duomo nem lép közbe, és nem ajánl neki profi szerződést, akkor lehet, hogy abbahagyta volna az egészet. De az olaszok jó időben és ügyesen léptek közbe, és egy olyan karriert indítottak el, amire joggal mondhatjuk most így kb féltávon is, hogy jelentőségében vetekedni fog a nonpluszultra Eddy Merckx pályafutásával is.
Mi Sagan titka?
Bizonyos értelemben ő egy tök átlagos, közvetlen közép-európai srác, aki még angolul sem tud profi szinten kommunikálni. Nem pózol, nem affektál, nem akar kétségbeesetten, kényszeredetten különlegesnek látszani. Ő ösztönösen lóg ki a sorból, bármit csinál, az biztos, hogy vicces lesz, bohókás, fura, különleges. Nem "celeb", nem mesterséges híresség, hanem egyéniség, akinek van mire, mint teljesítményre büszke lennie.
És akkor a másik fontos komponens: a teljesítmény. Épp azért, mert olyan versenyzőtípus, amilyen, őt gyakorlatilag egész évben látjuk versenyezni. Az emberi gondolkodás már csak ilyen: valószínűleg emlékezetesebbek Sagan második helyei. Az európai gondolkodást pedig sokkal inkább izgatja a sziszifuszi embertípus, azaz az, aki folyton elbukik, de csak azért is újra és újra megpróbálja, így Peter Sagan, akit kismilliószor láttunk kudarcot vallani, miközben messze átlagon felüli teljesítményt nyújt (lsd még a World Tour ranglista pontszámokat) mindig is sokkal izgalmasabb "karakter" lesz, mint azok, akik csak egy-egy versenyen állnak rajthoz, pont azon, amelyet 99%, hogy meg is nyernek.
És a kudarcokhoz, a jelképes bukáshoz tartozik az is, ami az idei Tour de France 4. szakaszán történt vele. Aki folyton, a legkülönfélébb helyzetekben hajlandó megmérettetni magát, az valószínűleg időnként hibázik is. Másodpercek töredéke csak egy reflexszerű, de következményeiben rossz mozdulat. Ő elfogadta, hogy ez a Tour de France nélküle megy tovább, a rajongóknak is el kell(ene) ezt fogadni.
 |
| Milano-Sanremo 2017 - ugye mekkora verseny volt!? (Peter Sagan, MIchal Kwiatkowski, Julian Alaphilippe) |
Annyi más verseny van még az évben! Annyi izgalmas befutó! Ki látta az idei Milánó-Sanremót? Na ugye! Sagan idén 27 éves, 7 éve profi. Még nagyjából ugyanennyi benne van a pakliban. Sok szenzációs győzelmet, és még több - mert egyénisége erre predesztinálja - látványos kudarcot fogunk még megtapasztalni a részéről. És ettől lesz ő igazi kerékpáros (!) szupersztár, akkor is, ha az egyik verseny zsűrije azt mondja, bocsika, te most egy dobásból kimaradsz.
A cikk Pethő Anita szellemi tulajdona. A cikk szerző neve és eredeti forrás feltüntetése nélküli (után)közlése TILOS.
Kapcsolat: pethoa . blogok @ gmail . com
aniandkiado @ gmail. com
