... avagy egy túl hosszúra sikeredett képaláírás



(megjegyzés: a cikk eredetileg a 2012-es Strade Bianche után született)

Persze, persze, ott vannak a Tour de France napraforgói. Nem telhet el úgy a három hét, hogy legalább egy ilyen fotóra ne bukkanjuk a számtalan képgalériák egyikében. De az mégiscsak egy háromhetes verseny, változó útvonallal.

Montepaschi Strade Bianche 2010

Persze ott van a Paris-Roubaix is, az Arenberg-szektor macskakövei, és az olyan az esős-sáros időben készült képek, mint amelyiken például a felismerhetetlenségig összepiszkolódott George Hincapie látható. Bár ez esetben egynapos versenyről van szó, nagyjából változatlan útvonallal, az Arenbergen rendre közeli fotók készülnek, egy-egy versenyzőre, vagy a szökevények, illetve üldözőik kis csoportjára fókuszálva.
Montepaschi Strade Bianche 2011

Olyan verseny azonban, amelynek ennyire meghatározó szimbóluma egy távolról, nagytotálból készült fotó, nem hiszem, hogy sok akad a Montepaschi Strade Bianchén kívül. Mert e csupán 2007-től megrendezésre kerülő versenyről összeállított fotógalériákból soha nem hiányozhat az a bizonyos fotó, amelyen a mezőny (vagy ami a verseny azon szakaszára marad belőle) fehér porfelhőbe burkolózva ereszkedik alá az egyik lejtőn, s a dombtetőt a háttérben egy magányos fa uralja. Nem a verseny, nem a főmezőnyben maradó versenyzők a fontosak, hanem ez a csak távolról - magától a versenytől messze, az évek során egyre messzebb  elrugaszkodott távolságról – érzékelhető látvány, ez a kis instant Toszkána.
Montepaschi Strade Bianche 2012

A szókapcsolat persze az egész versenyre ráillik, ahogyan a lágy dombok között, a szőlőültetvények és olajfák, a villák és borospincék között kanyarog az útvonal, időnként azokon a bizonyos fehér kaviccsal felszórt utakon. Nem hosszú verseny, az egynaposok között kifejezetten rövidnek tűnik a legutóbb 188 kilométeres táv, de ezalatt szinte minden pillanatban visszaköszön az, amit képeslapokról, útikönyvekből, utazási blogokból, privát fotóalbumokból, hovatovább lakásdekorációs kellékekről, vagy akár kozmetikai, háztartási szerek csomagolásáról olyan jól ismerünk. Ami végeredményben - elszakadva az esetleges saját személyes élményektől – már tulajdonképpen maga Toszkána. A jellegzetes ívű dombok, a kecses, de magányos fák, és így tovább.

jól ismert díszletek között

Pedig lehetne másért is nevezetes ez a verseny, méghozzá nem is kell nagyon törni a fejünket azon, miért. Hát persze, hogy a fehér utak, a különleges útviszonyok miatt. Egy országúti kerékpárverseny - ha esetleg valaki nem tudná – ugyanis túlnyomórészt országúton, aszfalton, alsóbbrendű, de jó minőségű útszakaszokon zajlik. Egy-két kivétel van csak, ezek közül a leghíresebb a már említett Paris-Roubaix a macskaköves szektoraival, amelyek amúgy, ha nincs verseny, szintén mezőgazdasági mellékutakként funkcionálnak.

fehér utakon  - a kavicsok közelről 


Ám valahogy még sincs ilyenkor az az izgalom az apró kis kavicsok iránt, mint áprilisban a jócskán megkopott macskakövek, a pokol kövei iránt. S őszintén? Nincsenek is olyan igazi maradandó pillanatok sem.  Helyette az a kép kell, az a nagytotál arról a lejtőről, és rajta mezőnyről, ahol eltűnik a fehér porfelhőben.

volt ám azért itt verseny is


Az idei versenyt egyébként Moreno Moser (Cannondale) nyerte, csapattársa, Peter Sagan előtt. Moser nagyon aktív volt a verseny egészét tekintve is, ügyesen benne tudott lenni az utolsó szökevénycsoportban, akik az utolsó kilométerig bírták a szökést.

Moreno Moser (Cannondale) is küzdött rendesen 

Moser az egy kilométeres kapun belül nem sokkal, egy S-kanyarban, ott, ahol már meredekebb volt az út, bátran megrántotta sort, már a cél előtti taktikázásra berendezkedő szökevénytársait így sikerült könnyen leráznia, s végül sima győzelmet aratott. Ahogy az lenni szokott a lerázott szökevénytársak már nem tudtak úgy küzdeni, mintha együtt marad volna a kis csoport, így esett, hogy a nagyon közel járó főmezőny beérte őket, s ebből a főmezőnyből került ki végül másodiknak a csapattárs Sagan.

meg is nyerte a versenyt


De bárhogy is alakult volna a verseny, egy valami biztosan nem maradhatott volna ki belőle, igen, úgy, vagy, az a bizonyos fotó, ott, arról a lejtőről. Íme, itt is van:

Montepaschi Strade Bianche 2013



Kapcsolódó: 
Strade Bianche 2013 - végeredmény

Strade Bisnche 2013 - videó az utolsó 20 kilométerről 

( a cikk szövege Pethő Anita szellemi tulajdona, 
a képek forrása: steephill.tv / )
Share To:

Pethő Anita

irodalomkritikus, irodalomtörténész, újságíró

Hozzászólások: